Sziasztok!
Ebben a bejegyzésben egy újabb mini novellámat osztom meg veletek, mivel az előzőnek megdöbbentően nagy sikere volt.
A folyóban olvashattok a Tolvaj, a Szerető és a Hazug történetéről, amiben a szerepek nem feltétlenül egyértelműek.
A folyó
(A Tolvaj, A Hazug és a Szerető rövid, de tragikus története)
Meleg nyári nap a mai, egy tökéletlen nap a kocsikázásra, de a Tolvaj mégis beszállt a platós mezőgazdasági vontatóba. A platóba bekészített minden szükséges tárgyat: lepedő, szikszalag és egy sporttáska benne valami nehéz, hosszú tárggyal. Körbejárta a régi vörös autót, majd beszállt és magára vágta az ajtót. Remegett a keze, nehezen találta el a kulcslyukat. Talán öt percbe is beletelt mire beindította a kocsit, ekkor azonnal megcsapta a fenyőillatú légfrissítő. Elkapta a méreg, fogta és leszabta a kis fenyőfa alakú légfrissítőt, majd kihajította az ablakon. Letekerte az összes nyílászárót, hogy ne érezze az émelyítő illatot, és azonnal a gázra taposott. A zöldellő gyepen nyomott hagyott a füsttel kísért sikló kerék.
Az országúton a Tolvaj száguldott a vörös kocsival. Kora délután volt, a Nap ilyenkor sütött a legmelegebben. A kékség, mint egy lepedő terült szét, felhők nélkül az égen. Tökéletes nyári nap. Tolvajnak a farmon lenne a helye ilyen időben, hiszen a veteményest locsolni, az állatokat pedig itatni kellene. Szerette a falusias légkört. Minden percet élvezett az állataival, és úgy a szívéhez nőttek, hogy egyszer-egyszer a vágóhíd helyett a farmon végezték örökre. Annyi marhája és disznója volt, hogy meg sem tudta számolni, mégis mindegyiknek volt neve és úgy bánt velük, mint az emberekkel.
Jó ember volt a mi Tolvajunk.
A szántóra gyakran kiült egy-két órára olvasni, vagy akár csak gondolkozni is. Lenyugtatta a búza friss illata, elképzelte, hogy ebből a sok búzából, hogy lesz kenyér és étel hőn szeretett állatainak.
Most azonban az állatok és a növények is víz nélkül maradtak.
Kivett egy szivart a tarsolyából és meggyújtotta. Az öngyújtó sercegve gyulladt be, és még csak nem is elsőre. A tűz óvatosan, de gyorsan lepte el a szivarka végét, mely hamar lángra kapott. Kellemes, jól ismert szag járta körül a vörös autót. A füst úgy ölelte körül, mint egy rég látott barát. Szájába vette a barna boldogságot, mélyet szippantott bele, majd lassan, érzékien fújta ki a szürke ködöt.
Szórakozottan nézte, hogy válik semmivé minden, amit pillanatokig figyelt.
Megfogadta.
Megfogadta, a kedvesének, hogy többet nem gyújt rá, de már mindegy.
A Tolvaj mindent tud.
Az országútról egy éles jobbkanyarral letért egy piciny földútra. Döcögött és zötykölődött a nagy autó, a Tolvaj hátra-hátra pillantott, hogy megvan-e még a rakománya. Az út két oldalán a fű hatalmasra nőtt, szinte a kocsi magasságáig ért. Elképzelte, hogy a fűben lakozó erdei állatok, hogy szaladhatnak vissza az odújukba a nagy zaj hallatán. Szíve szerint ő is visszarohanna az általa csak a "Nyugalom szigetének" becézett kis farmra, de nem teheti, mert a terv már kész, nincs visszaút.
Két szomorúfűz közé parkolta le a vörös autót a tisztáson. Itt a fű rövid, egyhangú, csak egy-egy fa lombját látni a magasban a kék ég mellett. A madarak dallamosan csicseregnek, még a plató lecsapódó ajtaja sem rémiszti el őket. A Tolvaj előveszi a sporttáskát, átemeli a vállán és megindul a folyó felé. Léptei zizegnek a talajon,óvatosan lenyomatot hagyva az egybefüggő takarón. Egy szikla mögött megáll és kicipzározza a sporttáskát, előveszi a súlyos tárgyat és maga után húzva megindul.
A folyó partján egy kockás pléd lapul, amin a Szerető és a Hazug beszélget. A Tolvaj lesben áll. A Szerető hangosan felnevet, kacagása egybeolvad a madárénekkel. A Tolvaj megtölti a tárat. Ekkor a Hazug közelebb férkőzik a Szeretőhöz. A Tolvaj vadásszá változik és célba veszi zsákmányát. A Hazug átöleli a nőt. Tolvaj ujja a ravaszon. A Hazug megcsókolja a nőt.
A madarak elhallgattak, talán még a folyó is megállt egy percre. Nem tudni. Teljes csend uralkodott el az erdő felett. A kínzó hallgatagságot csak egy sikoly törte meg.
A Szerető sikolya.
A Tolvaj kiürítette a tárat és újra töltötte.
Ismét célzott.
A Szerető maga elé húzta a térdét, könnyei patakzottak.
Csak egy golyó lenne, egy lövés, de a Tolvaj nem tudja megtenni. Közelebb lépdel a nőhöz és leül vele szembe a kockás plédre, a Hazug holtan heverő teste mellé. A mellkasán esett sebből ömlik vörös vér.
Ömlik, mint a folyó vize áradáskor.
Sírni kezd. Közelebb araszol a Szeretőhöz. Véletlenül beletenyerel a vérbe, de ezt nem veszi észre és megfogja kedvesének selymes arcát. Felemeli óvatosan a nedves arcot, hogy szerelme szemébe nézhessen.
-Szeretlek. - Mondja őszintén a Tolvaj.
Újra néma csend. A madarak úgy hallgatnak, mintha tudnák, hogy vidám énekük nem illik a gyászos hangulathoz. A Szerető arca ledermed a csodálattól. Bámul maga elé, könnyei tönkretették a gondosan elkészített sminkjét, és most a fekete festék nedves csíkot húz az arcán. Megijeszti mindez a Tolvajt, ez a hallgatagság.
Tolvaj tenyere és a Szerető arcát csak egy vékony réteg vörös vér választja el egymástól.
A Hazug vére.
Még valami beteges idillnek is nevezhetnénk a látott képet, de egy halk kígyóhang megtöri a feszült csendet.
-Gyűlöllek, - sziszegi - teljes szívemből gyűlöllek!
E szörnyű szavak után a Szerető reszketni kezd, lábaival rúg-kapál és úgy rángatja a kezeit, mint horgász a pecabotot.
-Gyűlöllek, gyűlöllek, GYŰLÖLLEK! - ordítja, torka szakadtából.
A Tolvajban fellángolt a harag és gondolkodás nélkül felemelte a vadászpuskát és a Szerető homlokához tartotta.
Várt.
Reménykedett abban, hogy megváltoztatja, esetleg kijavítja a Szerető, ezeket a rémisztő mondatokat, de nem tette. A csalódottság érzése megemésztette a Tolvajt, és hirtelen támadt dühében meghúzta a ravaszt és kilőtte az utolsó golyót.
A Szerető teste elhullt, mint egy állat a vágóhídon. Utoljára még kettőt rángott, majd a vörös vér elkezdett csordogálni a szája sarkán át, le a kockás plédre.
A szerelmesek színe a vörös.
A vér színe vörös.
Vajon mindez véletlen, vagy már ősidők óta tudják az emberek, hogy a szerelem akár halálos is lehet? Egy vérző szív akármire képes, hogy enyhítsen a fájdalmán.
Akármire.
A Tolvaj, aki most már csak egyedül állt a tisztáson megnyugodott. Elvégezte, beteljesítette a feladatát.
A testeket lepedőbe csavarta, majd erősen összekötötte őket szikszalaggal, és végül a hömpölygő folyóba húzta a hullákat. A fehér lepedőn átütött a vér, és a víz felszínén is vészjóslón úszkált.
A Tolvajnak szüksége volt egy utolsó, mindent lemosó megtisztulásra. Felállt a szikla tetejére, majd felnézett az égre. Ragyogott a nap, úgy érezte, hogy a Nap csakis rá világít. Nem érzett semmit, csak a meleget. A kékség szinte már vakító volt, egy üres, vakító vászon figyelte.
Így a Tolvaj vett egy mély levegőt, majd szerelme és barátja után ugrott a habzó vörös hullámok közé.
A legjobb barátok hazudnak.
A feleségek szeretővé válnak.
A gondoskodó férjekből pedig életeket lopó tolvaj lesz.
De a folyó.
A folyó eltünteti bűneiket, de lemosni nem tudja róluk, és csak vonaglik tovább a három bűnössel, mintha mi sem történt volna.
-Írta, Rebeka, a Mondj igent a könyvre! blog szerkesztője