Sziasztok!
Az "Így írunk mi" című sorozatomban be szeretném mutatni a baráti körömben élő tehetséges költőket/írókat.
Az első alanyom Juhász Georgina, akit már ismerhettek régebbről, hiszen egy darabig a blog szerkesztője is volt. Már régóta ír verseket, többnyire a saját életéből merít ihletet. Számomra nagyon kedvesek a versei, mivel legtöbbször könnyen azonosulok velük.
Tehát ha érdekelnek a mi írásaink, - ami részben a tiétek is - tartsatok velem!
Lépjetek be ti is közös kis világunkba, ami nem csak a miénk, hanem MINDENKIÉ!
"Ki vagy te?"
Egy 17 éves bohókás lány, aki fájdalmát verseiben adja ki.
Sokszor nem tudom ki vagyok, hogy mit csinálok, de soha nem gondoltam ezt problémának. Verseimet spontán időben a legváratlanabb helyszíneken írom meg. Rengeteg versemet ihlette meg az iskolapad, viszont szobám fehér falai közt a halkan szóló zenét hallgatva is születtek ezek a remekművek. Sok versem alapja egy emberi arc véletlen mimikája, vagy az út szélén lassan hömpölygő szemét.
Írtam már intimebb verseket is, de a legtöbb inkább a letargikus hangot üti meg. Szerelmes verset is írtam már, de ez ritkább. Mindig kérdezik tőlem, hogy mi ez a sok bánat, hol van egy boldogabb vers. De kérdem én, ha egy vers nem a hazaszeretetről, szerelemről szól, akkor nem csak szomorú versek vannak?
Kisgyerek korom óta foglalkoztat a művészet, évek óta színészkedem, a közelmúltban pedig elkezdtem énekelgetni. De igazán az írásban találtam meg magam, hisz azt én csinálom, az én vagyok.
Nem az a művészlélek vagyok, aki egy festményt órákig képes nézegetni, és belemagyarázom az atyaúristent is, tehát még két lábbal állok a talajon.
"Szeretnél komolyabban is foglalkozni az írással?"
Szeretnék verseskötetet, nem is egyet.
Az f21.hu, egy internetes újság, ahol több versemet is megosztották. Kocsis Marcell volt ebben segítségemre, aki ennek az oldalnak alapítója és szerkesztője. Az ő biztató szavai segítettek elhinnem, hogy jó amit csinálok, és van értelme folytatnom.
A versesköteten kívül szeretném megírni egyszer minden kertelés nélkül az életem történetét. Rengeteg dolgot megértem, ami miatt erősnek tartanak, de erről most felesleges beszélni, a verseim majd mindent elmondanak.
"Hogy talált rád az f21.hu?"
A soproni BDEG-ben tanultam, ahol egy évfolyamtársam ismerte a szerkesztőség egy tagját. Az oldal akkoriban esett át egy arculat váltáson, több ismeretlen "kis-költő" versét akarták megismertetni az irodalom kedvelőivel.
Nos, az én évfolyamtársam tudta, hogy írok, és megkeresett, hogy lenne-e kedvem megmutatni magam. Így hát írtam a Marcinak, egy-két hónapig beszéltünk a verseimről és csak úgy, míg végül sikerült írási stílusom letisztultabbá, érthetőbbé tenni.
Végül két bejegyzésük is rólam szólt, mert egy versem csak a monogramom alatt hoztak le.
Versek
Éjszaka
Összegyűrtem az éjszakai égboltot.
Minden csillagot, minden lelket, minden kívánságot, minden emléket ami benne volt, a markomban tartottam.
Sebes kezem összepiszkolta az addig makulátlan eget.
A csillagok véresen ragyogtak, a lelkek elmenekültek, a kívánságok soha nem teljesültek be, az emlékek eltűntek.
Remegett a kezem.
Nem mertem az ujjaim közt tartott éjszakára nézni.
Könnyeimben fulladozva raktam vissza helyére a meggyötört sötétséget.
A legsötétebb éjszaka volt aznap.
És én még most is erre az égboltra tekintek fel nap mint nap.
Fekete ceruzám a fehér lapon
Fekete ceruzám szorítom kezemben. Az asztalon keményen feszül a fehér lap.
Az életem. Most kezdem. Kést szorítanak a torkomhoz, muszáj írnom, firkálnom, mindegy, csak nyomot kell hagynom a lapon.
Ezt akarják.
Egy apró vonalacskát húzok. Ez is látszik,ezt kérték. Valami az ölembe hull, a nyakam hideg és nehéz. Amilyen apró volt az én vonalam, olyan erős volt a vágás a nyakamon.
Nem ezt akarják.
Valami durvábbat. Kezem gyorsan mozog a fehér lapon, remegve szorítom a fekete ceruzám. Hamar elemelem kezem, ennyinek elégnek kell lennie. Ekkor elviselhetetlen fájdalmat érzek a gyomromban. Egy golyó. Nem halok bele, de szép lassan elvérezhetek.
Ezt akarják?
Nem bírom. Kaparom a hasam, tépem a felszakadt húst, körmöm alá szárad vérem. Üvöltök. Könnyeim égetik szemem, mikor talpra ugrok. Felborítom az asztalt. A fehér lap és a fekete ceruza a mocsokban landol. Utánuk esek, keményen markolom a fekete ceruzát és visítva firkálom össze a fehér lapot. Itt-ott kiszakad, de nem érdekel.
Újra és újra összegyűröm és kibontom a fehér lapot.
Az életem.
Ezt akarták.
Fagyasztó tűz
Fennáll a veszélye, hogy öngyulladásban kiégek.
Érzem az égő hús gusztustalan bűzét.
Facsarja az orrom és könnyekre fakaszt.
Felperzselődtek érzéseim is. A gyulladás pillanatában szakadtam atomjaimra.
A fájdalom amit érzek, gyönyörű.
Groteszk mosoly feszül arcomra, könnyeim megfagynak, hiába ég egész lényem.
Fagyasztó tűz.
Eltettem a gyufát. Nincs rá többé szükségem.
Tüzet szítottam, és most kiégtem.
-
"Hívogatsz és leteszem,
Menj a picsába, istenem.
A kutyád sír, sírsz te is,
Sírok én is, sír Isten is.
Ajtódban áll, álldogál,
Kopogtat 'adj kaját'.
Aztán rájövök.
Nem is hívogatsz,
Én le nem teszem,
A kutyád rég meghalt,
És nincs is Istenem."
Megoldás
Egy matematikai feladatban ismertem önmagamra:
képletekkel, bonyolult számításokkal elvégezhető egyenletrendszer,
melynek a legvégén nincs eredménye.
Padba vésett szerelem
A padra égett csókjainkat az eső már rég elmosta.
Azóta a neccharisnyába és tűsarkúba rejtett lábam sok küszöbön átlépett, de szívemet
folytonosan a padon hagytam.
Nem féltem, hogy elvész, hisz rajtad kívül még senkinek nem
kellett.
Nyugodtan léptem be minden ajtón, és reménnyel telve hagytam el minden házat,
hisz vártam, szívem elvitted-e a padról.
De soha nem vitted el, örökké ott dobogott. Még az eső sem mosta el.
A 30y járat
A leghátsó székek nyújtotta nyugalomszigetén ülök.
Bámulom az utcán lévő embereket, látom a gondolataikat, érzem én is vágyaikat. Ők nem látnak engem, nem tudják, hogy ismerem őket. Nem akarom, hogy lássanak, mert aki lát, az fél. Inkább a volánbusz bűze födte önmagamba rejtőzöm.
A lassan, nyikorogva kinyíló ajtón felszállsz, mellém ülsz le. A füledben dinamikusan lüktető zene keltette világban számodra nem létezem. Most vagyunk együtt egyedül.
Ketten egy világban, mégis különböző univerzumban.
Már együtt bámuljuk az embereket, és együtt vesszük észre a semmit.
És ebben a semmiben válunk közösen a mindenné.