A Téli meleg című (mini) novellámban Aranyhajról olvashattok, aki végül őszbe vegyül és Hercegéről, aki se nem szőke, se nem daliás és még csak nem is fehér lovon érkezik. Szerepet kap benne továbbá a trigonometria fontossága és a múlton való továbblépés nehézsége.
Téli meleg
(Amikor is Aranyhaj őszbe vegyül, Hercegünk jég szíve pedig megolvad)
Mínusz tizenkét fokot jósoltak a meteorológusok. Február vége van már-már lassan tavasz, de az idő nem ezt mutatja. Hideg van. Dermesztő hideg. Havas eső esik, ami a földre érve azonnal megfagy. A szél fújja a fehér takarót, ami így körbelengi a levegőt. A fákon vastag tömbökbe keményedik, amiktől az úton járók bizony félnek, mivel nem egy ember halálát okozta már egy-egy ilyen zuhanó hó rengeteg. Ezeken kívül a fák csupaszok, még madár sem csicsergi rajtuk a tavasz énekét. Az emberek vastag sálakba betakarózva, hatalmas kabátokban és bolyhos sapkákban próbálják átvészelni a farkas ordító hideget.
Kivéve egy.
Egy barna, hosszú, göndör hajú lány fedetlen fej fedővel ácsorog a parkban egy magányos piros pad mellett, amit a hó már úgy befedett, hogy szinte alig látni. A lány fején a hópelyhek aprólékos, csipke díszítéssel koronázzák meg az arany hajzuhatagot. Azt is lehetne rá mondani, hogy szép teremtés, kitűnik a többi, szürke, unalmas ember közül, viszont most csak bolondnak tarthatjuk, mivel mínusz tizenkettőt mutat a hőmérő, a leányzó pedig szemmel láthatóan nincs eléggé felöltözve.
Vár valakit. Semmi kétség efelől, hiszen ez egyértelmű. Elég belenézni hatalmas mogyoró barna szemeibe melyek olyan izgatottan forognak ide-oda, mint aki most fedezi fel először a környezetét. Egy telefont szorongat a kezébe, amin folyton-folyvást az időt lesi.
Nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy Aranyhaj a szőke hercegére vár, aki talán a valóságban se nem szőke, se nem daliás és végképp nem érkezik fehér lovon. A herceg a valóságban egy népszerű, de annál inkább magányosabb lélek. Fura barna haja, lassacskán már egy gólya fészekre hasonlít, de Aranyhaj így szerette, minden különcségével együtt így tartotta tökéletesnek a fiút.
14:23
A találkozó fél háromra van megbeszélve, a piros padnál, a parkban, ahol is életükbe először találkoztak. Mindig előbb érkezett minden találkozóra, mint a hercege, hiszen sosem szerette volna megvárakoztatni az ő hőn szeretett kedvesét.
Az idő egyre csak múlik, a hó egyre csak magaslik. Aranyhaj már szinte őszbe vegyült a sok hótól a feje tetején. Kicsit fázik, de tudja, hogy már nem kell sokat várnia. Kettőre érkezett a padhoz, hogy meg gondolkozhasson előtte azon, hogy mit fog mondani rég látott szerelmének, mert bizony rég volt már az utolsó találka, ami nem sikerült éppen jól. Sírással és futással végződött az este, de feltehetjük a kérdést: miért? Hát, azt Aranyhaj sem tudja.
14:29
Sehol senki még, de hercegünk amúgy is késős típus. Aranyhaj két napja nem aludt és enni is egy-egy falatot tudott, mert, mint tudni illik főhősünk izgulós típus. Háromszor is megnézte magát elindulás előtt a tükörbe, hogy minden a helyén legyen. Fekete harisnyáján egy lyuk sem tátongott, ami Aranyhajnál igen csak nagy csoda. Fekete színű szoknyát vett fel, mert tudta hogy hercegének ez a kedvence rajta, tehát elmaradhatatlannak érezte. Azon a sorsfordító napon is, ezt viselte. A tornacipő elengedhetetlen tartozéka az egyszerű öltözéknek, mert azért mégse nézhet ki úgy mint aki sokat aggódott a ruháján. Haját hosszan a vállára engedte, végigfutott göndörsége a hátán egészen a feneke közepéig. Mindig is a haja volt a mindene, nem csak neki, de a Hercegnek is. Barna haja arany színben fénylett és ez a fény körülölelte a szobát, amibe belépett. Sosem cserélte volna le hajának érdekes színét. Most ez a göndör -csúnyán mondva- lobonc, nedves csomókba állt össze Aranyhaj hátán.
Hercegünk még sehol, Aranyhajunk lába már fárad. Nincs mit tenni, muszáj lesz leülni. Hercegünkért megéri a felfázás, gondolhatja magában keseredetten. Nem hiányozhat holnap az iskolából, ezért kicsit aggódva, de leül. A holnapi napon sok minden múlik és a stressz magába rántja Aranyhaj gondolatait. Matekdolgozatot fognak írni, amire rengeteget kéne tanulnia, de nem fog mert nincs ideje. Jobb dolga is van a trigonometriánál, és csak remélni tudja, hogy a tanárnő is megérti.
14:40
Hol lehet?
Főhősünk aggódva pillantja meg, hogy a telefonja nem bírja már sokáig, nem is hosszú távra tervezett vele. Úgy gondolta, hogy egy gyors vallomás után, minden újra szép lesz és már mehetnek is fel hozzájuk, a melegbe. Aranyhaj szeme csak a főképernyőt pásztázza, nem tud másra figyelni csak nyári képre. A tűzijátékok mesebeliek voltak. Nagyok és szépek, fényük pedig bevilágította a koromfekete égboltot. Kézen fogva állnak a folyó mellett fejük felett pedig -éppen egy lila- fény villan fel.
14:43
Egy utolsó pillantás és a képernyő Aranyhaj és a Herceg közös képének utolsó felvillanásával kikapcsol. Kicsit aggódik, de nincs mit tenni úgyis mindjárt ideér, hiszen megígérte.
Főhősünket két napja gyötri az álmatlanság, de ez látszik a szeme alatti nagy lila karikákról, amit hiába próbált elfedni, nem sikerült. Mostanában nincs egészen jól. Aranyhaj csak üldögél a hideg padon a mínusz tizenkét fokban, a csendben. Főleg a csend zavarja, mert alapjáraton szeret beszélni. Mindenről szeret beszélni. Ezt szeretik benne a barátai is, hogy mindig, mindenhez hozzá tud szólni valami frappánsat, és még véletlenül sem átlagosat.
Aranyhaj nem, de mi tudjuk hogy az idő már késő délutánra jár.
16:00
Aranyhaj se bírja sokáig már, de biztos benne hogy eljön hozzá a Hercege. A csípős hideg már marja kipirosodott arcát. Haja nedves gubancokba lóg a hátán. Néha egy-egy ilyen csomóval szemközt is vágja a szél. Lábaival hiába toporzékolt, hogy ne fagyjanak meg, mégis szúrja őket a fájdalom. Gonddal súlyos fejét lehajtja a rideg, hóval párnázott, piros padra és csodás álomba zuhan. Álmában újra a szerelmével van.
Újra itt vannak a piros padnál.
Újra azon a bizonyos nyár búcsúztató bulin vannak.
Újra egy fogadás "áldozatai" lettek.
Újra megtörténik az első csók, ami a sok alkohol ellenére mégis kék áfonya ízű volt.
Újra hallják az éljenzést, ami körül lengi a parkot.
Újra megdobban két főhősünk szíve.
17:00
Hercegünk szobájában járunk épp, ahol a már sokszor emlegetett fiú elgondolkozva mered a falon lógó fotókra. Ott van még a keserű múlt nyoma, ami elől hiába menekül, mindig utoléri és mindig a földbe tiporja.
Egy sötét hajú lány mosolyog a Herceggel a Balaton partján. A következő képen Hercegünk ballagásán kézen fogva állnak, és főhősünk szélesen mosolyog a fekete hajú lányra. Van egy másik, ahol egy fesztiválon tombolnak az első sorban. Az utolsó képen pedig Aranyhaj van. Aranyhaj a nyárbúcsúztató bulin, miközben hatalmas szemeiben visszatükröződik a tűzijáték színes fénye. Emlékszik erre a képre, hiszen ő készítette. A háttérben ott van a kótyagos tömeg és az a bizonyos piros pad, amin megtörtént az első csók, ahol ma a találkozó is lett volna, ha főhősünk nem mondja le az utolsó utáni pillanatban, háromnegyed háromkor. Szereti a lányt, de szerette a másikat is, aki átverte és megalázta.
Aranyhaj tenne ilyet?
Aranyhaj.
17:53
Gyors telefonpötyögés és kicsapódik a bejárati ajtó, és csak a halkuló cipődobogás jelzi, hogy elhagyták a házat, ami most magányosan magaslik a szomszédaival együtt.
18:02
Hercegünk rohant ahhoz a bizonyos padhoz, abba a bizonyos parkba. Az érzelmei nem hagyták nyugodni, széttépték és felfalták a lelkét.
Mínusz tizenkét fok.
Hercegünk kabát nélkül ácsorog a parkban, keres valamit vagy talán valakit?
A piros padot fehérré festette a hótakaró, de ez a takaró nem csak a padot lepte be, hanem egy alig-alig, lélegző lányt is. A mellkasa éppen csak megemelkedik egyszer-egyszer, de akkor is zavartan és egyáltalán nem mondható egyenletesnek.
Aranyhaj.
Aranyhaj várt.
Aranyhaj szeretett.
Aranyhaj nem hazudott.
Hercegünk szeméből egy könnycsepp csordul végig az arcán át, le a fagyos földre, ahol egybeépül a talajjal. Az árválkodó könnycseppet egyre több és több követi. Térdre esett, de nem érzett fájdalmat, mert a lelkét nagyobb fájdalom szorította. Utálta magát, amiért, ezt tette a lánnyal, aki valóban tiszta szívéből szerette. Nem tudta elhinni, hogy az elkékült lány, aki a hóban fekszik az ő Aranyhaja. Teste egyáltalán nem hasonlított az ő általa ismert csupa mosoly lányra.
Herceg ekkor újra emlékezett.
Utoljára szilveszterkor hozta őket össze a sors.
Utoljára ott ölelték egymást.
Utoljára ott érezte magát boldognak.
De ez a különleges érzés abbamaradt, amikor főhősünket magába temette a múlt sötét vihara.
Elhagyták.
Átverték.
Megcsalták.
Futott és futott, néha megcsúszott a síkos járdán, de ez nem állíthatta meg. Nem bírt tovább ottmaradni, mert félt. Mindennél jobban félt attól, hogy újra tönkreteszik.
Most 18:36 perckor főhősünk elmosolyodik. Mosolyog, mert azzal a lánnyal van, akit a sors neki szánt. A lánnyal, aki várt rá és, aki szerette annyira, hogy a mínusz tizenkét fokban is inkább vele akart lenni, semhogy a meleg lakásban. Hercegünk a szerelme mellé fekszik a padra, ahol is először túrt bele abba a hosszú arany hajba, ami utána a legszebb álmait szőtte át. Szórakozottan újra a kezébe vesz egy átfagyott tincset, és hideg ujjai közt csavargatja.
Egy hang szakítja félbe a herceg sivító légzésének hangját.
-Már nem fáj - mondja halkan, szinte alig hallhatóan - már nem fáj, a hideg, mert...
Itt megáll egy pillanatra, mintha ő is sírni, üvölteni akarna, de könnyei már megfagytak és torka már rég összeszűkült, csak egy apró, szomorú mosoly jelenik meg kipirosodott arcán.
-Szeretlek.
Hercegünk nem vette észre, hogy sír, de a letaglózó szó hallatán hirtelen megfagy körülötte a levegő. Hát tényleg igaz. Vannak még csodák. Hercegünk ekkor rájön, hogy hibázott. Rájön, hogy nem minden csupa rossz és sötét. Ez a szó bearanyozza a szívét és akkor...
Egy roppanás hallatszik, amit lehet csak mi hallunk, de attól még valóságos. A jég megolvad hercegünk szívén, meleg boldogság árasztja el a végtagjait, de mindez már késő.
-Bocsáss meg! -ordítja, majd csendesen leveszi a pólóját és a lányra teríti, nem mintha már sokat segíthetne vele. Nem érzi a hideget, csak a meleget. Elönti minden porcikáját a forróság, amit a szíve újonnan tapasztalt meg. Boldog. Végre boldog! Közelebb férkőzik a szerelméhez és még egyszer, utoljára csókot lehel Aranyhajának elkékült, hideg ajkaira.
-Köszönöm. Mindent köszönök... - majd a csend felemészti a boldog párt, és már csak a téli táj zajait lehet hallani a háttérben és egy elhalkuló utolsó vallomást:
-Szeretlek...
“Reggel nyolckor, egy fiatal korú rátalált egy tizenhét éves lány és egy tizenhét éves fiú holttestére. A halált kihűlés okozta. Egyenlőre nem tudni, hogy a két fiatal miért és mennyi ideig tartózkodhatott a parkban a padon. Továbbá a nyomozók, azt sem értik, hogy a fiún miért nem volt póló és kabát. A lány teste valószínűleg régebb óta lehetett a padon, nála a halál 18:45 percre, míg a fiúnál későbbre tehető. Az esti órák mínusz húsz fokról tettek tanúbizonyságot, ezért úgy gondoljuk, hogy a fiú is gyorsan kihűlhetett, annak ellenére, hogy a két fiatal szerelmes szorosan átölelte egymást.”
-Írta, Rebeka, a Mondj igent a könyvre! blog szerkesztője