Fülszöveg:És állsz és szédülsz és hallgatsz, vagy ülsz 5.43-kor
egy kanapén egyedül, egy másik plédbe
csavarva, közhelyeken rágódva. Olyan csöndben,
mint aki arra ébred, hogy ötvenhét éves, süket,
polinéz gyöngyhalász lett, aki egy fotóba szerelmes,
és valaki lélegezzen helyette, mert fölötte nyolc méter.
Aki Simon Márton verseihez fordul vigasztalásért, nem csalódik. Éppen azt fogja kapni tőlük, amivel át lehet vészelni egy magányt: igen, ez most ilyen. Meghalt egy anya. Elmúlt egy szerelem. Volt, nincs. Igen, most üresség van. De ez az üresség jó, most éppen ez kell, mert e nélkül nincs jövő. Márpedig jövő igenis van. Erőt és tartást kap az olvasó ezekből a versekből. Segítenek élni.
Kemény István
Író: Simon Márton
Oldalszám: 56
Kiadó: Libri Kiadó
ITT TE IS BESZEREZHETED
A bejegyzésről:
Ma egy tőlem nem egészen megszokott bejegyzéssel jövök nektek, hiszen egy verseskönyvről lesz szó. Nem értékelni szeretném a könyvet, erről szó sincs, hanem a kedvenc verseim/részleteim fogom nektek megmutatni, amik talán kedvet csinálhatnak hozzá, hogy elolvassátok ti is ezt a csodát.
Simon Mártonnal való "ismeretségem":
Simon Márton polaroidjai nagyon felkapottak voltak körülbelül két-három évvel ezelőtt, és én természetesen beszereztem. És IMÁDTAM! Tehát hamar belopta magát Simon Márton a szívembe. Még mind a mai napig sokszor előveszem a Polaroidokat, hogy ellazítson, lenyugtasson.
Az oka annak, hogy mindezek ellenére is csak most szereztem be:
Mindig is szerettem a verseket, még akkor is amikor még egyáltalán nem olvastam regényeket, de fizikai formájukban egyetlen-egy darab verseskötet sem volt meg. Úgy gondolkodtam egészen egy héttel ezelőttig, hogy inkább vásárlok egy regényt, mint egy verseskötetet, de ez az elméletem hamar megdőlt, amikor elkezdtem olvasni a Dalok a magasföldszintről-t. Sokkal másabb így az olvasásélménye, mint amikor csak neten olvasgattam. Úgyhogy társaim, akik úgy gondolkodtok, mint én régen siessetek és szerezzétek be a legelső verseskötetet amit megláttok!
És végül a versek:
Előszezon /7. oldal/
Idáig háttal utaztam. A kabinok fehérebbek,
a víz mélyebb, mint tavaly - az árusoknál
még ugyanaz kapható. A strand kihalt,
ezért jöttem. Itt ugyanis van jövő: előszezon van.
Majd lesz minden. Nézelődöm, valami sör kéne.
És zöldebb zöld és világosabb kék. Mrt
az emlékezet fehér, mint a kabinok, amikbe
vetkőzni jársz. A laptopot otthon hagytam.
Tele van a fotóiddal, és én nem akarom
többé simogatni a képernyőt - hazudni, mert
nem őszinteségre van szükségem, hanem rád.
A végét úgyis pontosan tudom.
Majd azt mondom: valami sör kéne.
Meg pedig milyen boldog voltam.
Milyen. Már nem derül ki. Mint hogy mit
álmodik az egyetlen alvó egy zuhanó gépen.
Magára gondol /11. oldal/
Már csak azt az autópáját szeretné, az üres,
éjféli utakat, tág horizontot, a tériszonyt fölfelé,
már csak ezt az évet, iránytalan vágyakkal,
kihalt utcák negyvenfokos betonját, csak az üres
poharat az asztalon és a szétfolyt tejet mellette,
a fehér éjszakává változó nappalokat, már csak
a széttúrt ágyáról álmában lelógó kezét, emlékként
őrizgetett halott öngyújtóit, csak álmos pillantásait,
földre dobált ruháit, amik ugyanúgy üresek,
mint a táskába csomagoltak, mégis;
már csak azt az éjszakai sportpályát, csődbe ment
boltok kirakatát, sötét, kiürített lakások súlyát,
csak az érzést, hogy mint az ég, valójában
semmire se jó, egy trambulin alatt
a kiszáradt medencét, egy-egy kidobott
szájfényt, karkötőt, kiürült parfümöt,
az illatát, mindenének az illatát, csak azt,
hogy érdekesen kell mondani, hogy fáj,
különben ki törődne vele ---
csak a vissza nem váltható üvegeket, a lufikat,
kiégett égőket, az óvszereket, az üres képernyőket,
egy hajnali parkot, csak valami ízt,
mint ébredés után. Csak mint a fuldokló,
tüdejében sós vízzel, a felszínbe, a végtelen.
közönyös ürességbe, kapaszkodni.
Teendők /17. oldal/
Dobj ki mindent.
Csak azt a képet ne, amin tudom, hogy alig látszom,
de mikor csináltuk, voltunk utoljára boldogok.
Csak azt a huszonéves kávéfőzőt ne, bár tényleg
ócska és most már mindennap marad benne
- szívben szerelem - egy kevés. Se azt az
ibolyaillatú szappant, a Spring feliratost,
hiába törtem ketté. És az ágy, az ágyneműhuzatot
ne mosd ki, tedd el, legalább ha semmi más,
a szagom megmarad utánam.
És ne hagyd a falat, az égszínkéket, se a linóleumot, mennyit
néztem, minden részletéről te jutsz eszembe.
Csak azt a túl magasra tett tükröt ne dobd ki, kérlek,
bár vakul, tied volt másfél évig, figyelt,
tudom, sosem láttál belé, túl magas, homályos,
ne dobd ki, semmi se volt benne, jaj, soha, csak te.
És ez egy /22. oldal/
Nincs merre indulnom hozzád.
Még mindig. Szeretlek. Emlékszem,
már annyi hús se volt rajtad, amiből
egy tízéves fiú jóllakhat. Vagy csak én nem.
Ruháidba képzellek, játék -
csészébe teát a gyerek. Ez maradt.
Drabig dajkálom magam. Aztán
csak rágyújtanék, de előtted szégyellek
--- csak így képzelhetlek el, hogy van arcod,
bár elé mindig más maszkot tartok,
lehetnél bárki, csak az nem, ami vagy.
Fáztam. Tépkedtem a gazt, egy síron ültem, össze-
gereblyézték a nyarat, és zárásvan - rám szóltak.
Te azóta is ott dideregsz, mint a fűben,
a szélben remegő csirketollak
Egy éjszakai száj (részlet) /31. oldal/
Persze, hogy nem leugrani akarok, nem
véget, hanem egy igazi kezdetet végre, nem érted?
Letörölni a táblát, lesöpörni az asztalt. Amnéziát.
Otthagyni valahol a csoportot, eltűnni végre tényleg.
Eltévedni, újra, mint négyévesen abban a parkban
És ez kettő /38. oldal/
Megtörtént, holott nem követtem el
- tűnődöm kábán, mint reggel
ébredés közben; és számolom, hányszor
fogom még leírni, hogy hiányzol,
pedig nem tudom, mihez kezdhetnék veled;
ami átfestette az időt, az eget,
fakul, lassan már csak ez a vers leszel,
összetartozunk, mi hárman, a semmivel;
vonásaid hordom, és nézd, már magamnak
is mesélnem kell rólad, végre fogadj fiadnak,
ha már sugárzol belőlem,
mint felborigatott hangfalakból előadás után
a csend.
